A sziú indiánok

Az indiánregényeknek és filmeknek köszönhetően szinte nincs olyan ember, aki ne hallott volna a sziúkról. Általában úgy ábrázolják őket, mint ravasz és harcias nép. Az átlagember számára a sziúk testesítik meg az igazi indiánokat, akik tipiben laktak és bölényre vadásztak a síkságon. Egyik történelmi alakjuk, Ülő Bikának neve eléggé közismert. Azonban a sziú elnevezés meglehetősen pontatlan, s inkább az eltérő kultúrájú népek és nyelvek gyűjtőneve...

A Nagy-Tavak északi térségében elsőként járt franciák az odzsibuáktól hallottak gyűlölt ellenfeleikről, akiket ők úgy neveztek saját nyelvükön, hogy Nadoweisiw-eg, "kis kígyók". Ez módosult francia ejtéssel Nadouessioux-ra, s idővel már csak az utolsó szótagot, a Sioux-t ejtették ki, ami a magyarban sziú lett. Az európaiak a földrajzi elhelyezkedés, az eltérő életmód és a nyelvi dialektus ellenére ezeket a rokon törzseket mind sziúnak nevezték.

Az európaiak megjelenése előtt hét autonóm, de egymással rokonságban lévő csoport létezett, az Oceti Sakowin, Hét Tanácstűz néven. Bár soha nem gyűltek össze egy időben és egy helyen, tudták, hogy a kultúra, a történelem és a nyelv szempontjából együvé tartoznak. Ezek a sziúk nyelvjárásuk szerint háromféleképpen nevezték magukat: dakota, nakota és lakota, és mindegyik jelentése "Szövetséges".

A dakota nyelvjárást négy törzs beszélte, a mdevakanton, vahpekuté, vahpeton és szisziton, akiket együttesen szanti- vagy keleti-sziúknak is neveznek. Hazájuk a mai Minnesota középső és déli területe volt, a szomszédos Iowa állam északkeleti részével.

Tőlük nyugatra a mai Észak és Dél-Dakota keleti felében, a középső-sziúk a nakota dialektust használták. Ez két törzsből állt, a janktonokból, és a janktonájokból, az utóbbiak két részre váltak, a Felső- és Alsó-janktonájokra.

Bár az asszinibojnok, akik a mai Kanada, valamint észak-Montana és Észak-Dakota földjén vándoroltak, magukat is Nakotának nevezik, nem tartoznak a Hét Tanácstűzhöz. Valamikor 1640 előtt váltak ki a janktonáj-sziúk vazikuté csoportjából. Miután szövetséget kötöttek a krí indiánokkal és a franciákkal, biztosítva puskáik forrását, rokonaik ellen fordultak, és ádáz ellenfeleik lettek Az alsó-asszinibojnok idővel békét kötöttek a felső-janktonájokkal, s 1876-ban együtt telepedtek a montanai Fort Peck Rezervátumba.

Legnyugatabbra, Észak-és Dél-Dakota, Nebraska, valamint Montana és Wyoming füves síkságain kóboroltak a nyugati-sziúk, akiket titonoknak vagy lakotáknak is neveznek, és hét törzsre oszlottak:

1. oglala (oglála, "akik szórják a sajátjukat")
2. brulé (szicságú, "égett combúak")
3. minikonzsu (mnikhówozsu, "akik a vízparton ültetnek")
4. húgpápá (hunkpapha, "szarv végiek")
5. szanzark (itázipkhó, "íj nélküliek")
6. feketeláb (szihászapa, "feketeláb")
7. túketl (óóhenupa, "akik kétszer főzik a húst")

Nem tudni hogy a sziúk ősei mikor és miért vándoroltak el az Ohio völgyéből, mígnem a Mississippit követve eljutottak annak forrásvidékére. Amikor elsőként 1650 táján írtak róluk, akkor a Mille Lacs és Leech Lake köré tömörültek a Mississippi forrásától, és néhány napi járásra a Felső-tótól. Életmódjuk rokon volt az erdővidéki népekével, valamint a későbbi dakotákéval; a férfiak halásztak, vadásztak, míg a nők vadrizst, juharcukrot és vadrépát gyűjtöttek, valamint kukoricát, babot és tököt termesztettek. Erdővidéki hazájukban kenuk és téli vigvamok készítésére használták a nyírfa kérgét. Erről a területről a puskákkal felfegyverzett és keletről előrenyomuló odzsibuák szorították ki őket, s a támadókhoz csatlakoztak még a krí indiánok, és azok új szövetségesei, az asszinibojnok. Így a támadások és a bölény vonzása miatt a dakoták fokozatosan délnyugatra szorultak a Big Stone Lake vidékére. A déli határnál meg szembekerültek az ájovákkal, otókkal, majd a szók-fokszokkal. Feltehetően 1700 tájától történt, hogy egyre több sziú csoport vándorolt nyugatra. A janktonok és janktonájok a Missouri-tól keletre telepedtek le. Kultúrájuk néhány vonást átvett a Missouri-menti falulakó törzsektől, a mandánoktól, és hidatszáktól, így olykor földkunyhókban laktak, de kultúrájuk inkább átmenetet képzett a keleti és nyugati csoportok között. A titonok 1760-80 között keltek át a Missourin, s az oglalák, mint a törzs élharcosai, már 1775 körül felfedezték a Fekete-hegyeket. A Nagy Síkság egyetlen törzse sem dicsekedhetett nagyobb háborús sikerekkel, mint a lakoták. Eredetileg gyalogosan érkeztek a síkságra, málháikat kutyatravoison vontatva, de miután lovakat loptak vagy vettek, a síksági nomád népek mintaképei lettek. Sorozatos győzelmekben söpörték félre a mandán, hidatsza, arikara, omaha, ponka, ájova, pauni, kájova, varjú és asszinibojn törzseket. A 19. sz. elejére a sziú terület nyugati határát már a Big Horn-hegység képezte, északon elkóboroltak még a kanadai síkságokig, délen pedig a Platte- és Republican-folyókig. A becslések szerint a három sziú csoport együttes lélekszáma 35.000-50.000 fő volt, s ennek kétharmadát a lakoták alkották. Szövetségeseikkel a sájenekkel és arapahókkal erős gátat képeztek a középső síkságon terjeszkedő amerikaiak előtt.

Vissza az indiánokhoz